Wass Albert: 

A LÁTHATATLAN  LOBOGÓ

Konok hűséggel hordozom 

az úttalan bozótokon. 

Seb a vállam és seb a markom, 

de fogom, viszem és megtartom! 

S fogcsikorgatva hirdetem: 

nem ért véget a küzdelem! 

Mert valami még megmaradt. 

Görcs zsibbasztja a markomat, 

de markomban még itt a Szó: 

a láthatatlan lobogó! 

Ereklyém, Kincsem. Fegyverem. 

Magasra tartom s lengetem! 

És védem, foggal és körömmel! 

Vad dühvel és őrült örömmel! 

És mentem, mindenek által, 

íntépő, végső akarással! 

Dúlt otthonom rég összedőlt. 

Kifordult alólam a föld. 

Társaimat ár elsodorta. 

Mögöttem ég a poklok pokla. 

Előttem vad sziklák merednek. 

De nekivágok a meredeknek! 

Mert élek még! Ha törten is, 

ha vérben is, ha görcsben is, 

még ha utolsó is vagyok, 

kit az özönvíz meghagyott, 

de harcom végig harcolom 

s a lobogót megmarkolom! 

Megmarkolom és nem hagyom, 

ha le is szakad a két karom, 

ha két lábam térdig kopik: 

de feljutok a csúcsokig! 

S utolsó jussomat, a Szót, 

ezt a szent, tépett lobogót 

kitűzöm fent az ormokon 

s a csillagoknak meglobogtatom!

FIAMMAL BESZÉLEK

Nem felhők azok édes fiam, 

A jó Isten most nem küld felleget. 

Virágok nyíltak odafenn az égen, 

Azok virulnak szép hazánk felett. 

Dehogy gyermekem, nincs ősz odakünn 

Most van a legszebb tündér kikelet. 

Tavasz borult a bús magyar világra, 

Imádkozz szépen, tedd össze kezed. 

Hogy miért sírok? Ne kérdezd kincsem, 

Jól esik sírni, azért sír anyád. 

Szól a rádió, figyeljél csak szépen, 

Hallgasd Csíkország szabadságdalát. 

Hol van Csíkország? Nézd csak fiacskám, 

Ez itt a térkép, rajta szép hazánk. 

Ezek itt hegyek, magyar hegyek újra, 

Mert a jó Isten lenézett reánk. 

Erdélyi bércek, sok karácsonyfával, 

Zúgnak a szélben, az ég kapuján, 

Síró sóhajtást, jaj, be sokat zúgtak! 

De majd víg nótát zúgnak ezután! 

Ez itt Csíkország, a térkép sarkában, 

Ott harsog most a magyar trombita! 

Hallod, hogy fujja egy katona bácsi? 

Minden katonák legbátrabbika? 

Jó nagyapád is az volt tizennégyben, 

Magyar honvéd, a sapkáján virág, 

És védte Erdélyt száz ellenség ellen, 

Mikor ránk rontott az egész világ. 

Hol van nagyapó? Meghalt, fiacskám... 

Zúdult a gránát, mint a fergeteg, 

Nekik nem volt már puskagolyójuk sem, 

Meghalt mind és... Erdély elveszett. 

Nem, nem örökre, kisfiam! Az égben 

Meglátta azt a jó Isten szeme, 

Hogy nagyapádék megdicsőült lelke 

Erdély sorsába nem nyugszik bele. 

Csaba hősei együtt mentek velük 

Hadak útján az Úristen elé, 

Feltörtek lentről is a jaj-fohászok, 

Az ég is csaknem meghasadt belé! 

Magyar imáknak végtelen nagy árja 

Isten szívére végre rátalált, 

És a jó Isten nem bírt tovább nézni 

Ennyi könnyet és hasztalan halált. 

Ítélt az Isten s megjutalmazott ? 

Minden szenvedést, minden drága vért, 

A jelt megadta és indult a honvéd, 

Indult a honvéd, s Erdély visszatért! 

Anyád szemében büszke könny ragyog most, 

Könny, mit kicsalt egy sírhant hazatérte, 

Szabad Erdélyért halt meg nagyapád, 

Fiam, ha kell... halj meg Te is érte! 

Tanulj!

Tanuld meg a víztől követni utadat, 

Tanuld meg a tűztől: mindből hamu marad. 

Tanulj az árnyéktól őrködni éberen, 

Tanulj a sziklától megállni helyeden. 

Tanuljál a Naptól, mely nyugovóra tér, 

Tanulj a szellőtől, mely lombok közt pihen: 

Hogyan kell életed leélni csendesen.

Tanuld meg tőlük, hisz mindenik testvéred: 

Hogy kell szépen élni és szépen halni meg. 

Tanuld a féregtől: semmi sem fölösleg, 

Tanulj a rózsától tisztán maradni meg. 

Tanuld meg a lángtól elégetni szennyed, 

Tanuld a folyótól: utadból ne térj meg. 

Tanulj az árnyéktól alázatos lenni, 

Tanulj meg a Naptól szüntelen haladni. 

Tanuld négy évszaktól ismerni az időt, 

Tanuld a csillagtól, hogy az Égben erőd. 

Tanulj a tücsöktől: ha magad vagy, zenélj. 

Tanuld el a Holdtól, hogy semmitől ne félj. 

Belátást a sastól, s ha vállad súly nyomja, 

Nézd meg, milyen terheket cipel a hangya. 

Tanuld a virágtól, hogy légy szép és kecses, 

Tanulj kismadártól: szabadon repülgess. 

Tanulj a báránytól: legyél szelíd, mint ő, 

Mindentől tanuljál, mert minden veszendő. 

Úgy figyelj utadon, mi célodhoz viszen, 

Tanítson, mi meghal, s LÉTED ÖRÖK LEGYEN!

/ősi norvég vers/