Jó Barát: Az őszi elmúlás - avagy Mindenszentek emlékére

Szeretettel köszöntelek a TÁBOROZÓK- ÉLETKÉPEK közösségi oldalán!

http://taborozok.network.hu Csatlakozz te is és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 217 fő
  • Képek - 11513 db
  • Videók - 3106 db
  • Blogbejegyzések - 8242 db
  • Fórumtémák - 20 db
  • Linkek - 49 db

Üdvözlettel,
Miclausné Király Erzsébet
TÁBOROZÓK- ÉLETKÉPEK vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a TÁBOROZÓK- ÉLETKÉPEK közösségi oldalán!

http://taborozok.network.hu Csatlakozz te is és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 217 fő
  • Képek - 11513 db
  • Videók - 3106 db
  • Blogbejegyzések - 8242 db
  • Fórumtémák - 20 db
  • Linkek - 49 db

Üdvözlettel,
Miclausné Király Erzsébet
TÁBOROZÓK- ÉLETKÉPEK vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a TÁBOROZÓK- ÉLETKÉPEK közösségi oldalán!

http://taborozok.network.hu Csatlakozz te is és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 217 fő
  • Képek - 11513 db
  • Videók - 3106 db
  • Blogbejegyzések - 8242 db
  • Fórumtémák - 20 db
  • Linkek - 49 db

Üdvözlettel,
Miclausné Király Erzsébet
TÁBOROZÓK- ÉLETKÉPEK vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a TÁBOROZÓK- ÉLETKÉPEK közösségi oldalán!

http://taborozok.network.hu Csatlakozz te is és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 217 fő
  • Képek - 11513 db
  • Videók - 3106 db
  • Blogbejegyzések - 8242 db
  • Fórumtémák - 20 db
  • Linkek - 49 db

Üdvözlettel,
Miclausné Király Erzsébet
TÁBOROZÓK- ÉLETKÉPEK vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Kis türelmet...

Bejelentkezés

 

Add meg az e-mail címed, amellyel regisztráltál. Erre a címre megírjuk, hogy hogyan tudsz új jelszót megadni. Ha nem tudod, hogy melyik címedről regisztráltál, írj nekünk: ugyfelszolgalat@network.hu

 

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

 

network.hu

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Jeges szellő süvít végig a fák közt, és a csontomig hatol a hidege. Komoran baktatok a kies tájon, és csendesen nézem a halk őszi erdőt magam körül. Mindenhol némaság és fájdalom: az elmúlás az, amit érzek mindenhol.

Árad a mellettem álló hatalmas diófából és a kis virágból is a talpam alatt. Az egyikük ideje végleg lejárt, a másik csak új ruhára készül váltani. A nagy diófa, amit annyit megmásztam gyerekként, most magányosan, öltözékét ledobva áll egyedül a nagy domb tetején.

 

Az ősz kegyetlenül lecsapott a vidékre, és mindenkinek megtépázta az aranyszínű ruháját. Most az avar az, ami aranyban és vörösben pompázik, az susog a talpam alatt, ahogy haladok tovább a diófa dombjától az erdő sűrűjébe. Bükk, akác, tölgy, mind csupaszon, megfosztva éküktől pihennek a vacogó hidegben.

 

Még a madarak kint csicseregnek rajtuk, vagyis a hideget csak én érzem elviselhetetlennek, hisz az mégsem a tájból, hanem valahonnan a szívem mélyéből ered. Hogy honnan? Pontosan tudom a választ a kérdésemre, de nem akarom felfogni, vagy kimondani azt. Ám már késő…

 

A gondolataim már valahol messze szállnak, és meg sem állnak, egészen addig a napig… Öt éve történt, de olyan, mintha most is a klórszagú folyosón baktatnék. Az orromban érzem a maró szagot, és már nem látom magam előtt a csupasz fákat.

A lelkem már máshol jár, a lelkem már valóban a kórház folyosóit rója, és közben nehéz csomagot cipelek a kezemben. Nehéz, bár tudom, hogy nem a kezemnek súlyos a teher, hanem inkább a szívemnek.

Figyelmesen olvasom a számokat a fehér ajtókon, míg el nem érem azt, amelyikbe az utam visz.

A 246-os… Sosem felejteném el, de hogy is tudnám? Mikor tegnap megkaptam a hírt édesapámtól, fel sem bírtam fogni. „ – Beteg? Kórházban? Az én nagypapám? Az lehetetlen! Az az erős, elpusztíthatatlan férfi, akire gyerekként mindig felnéztem? Nem, ő nem lehet beteg. Agyvérzés? De hát mi az? És pont őt? Nem, az nem lehet! Ő erős, kitartó, meggyógyul majd, én tudom!”

 

Lassan térek vissza a gondolataimból és végül belépek abba a bizonyos szobába. Csend, nyugalom és beteg szag fogad az apró kis helyiségben. Csak a tudatomban apró a szoba, mert én nyolc ágy helyet csak egyet látok. Többször körülnézek ugyan, de aztán újra és újra ugyanarra az ágyra siklik a tekintetem. „ – Semmi kétség, ő az. De hogy lehet ez az ember ugyanaz, mint akivel olyan sokat játszottam gyerekként? Szinte fel sem ismerem.” A vonásai ugyanazok, de a színe… A mindig élénk, pirospozsgás arc most hófehér, a szemek ködösek, a tekintet pedig homályos.

Csövek lógnak ki a szájából, a gyomrom pedig görcsbe rándul. Zavartan állok ott, és még mindig fel sem fogom, hogy mi történik. Alig érzékelem, hogy van mellettem valaki, aki tudatlanul is, de tartja bennem a lelket. Miatta próbálok erős lenni, no meg a váratlan látogató miatt. Nagynéném száguld be sietve a szobába, és mint aki sokat tapasztalt, azonnal a nagypapámhoz lép. Üdvözli, puszilja, és mint egy fontoskodó anya, úgy veszi őt kezelésbe.

Óvatosan felülteti, de nagyapám nem is igazán néz rá. Látom rajta, hogy dühíti a helyzet és utálja azt, ami lett vele.

Legszívesebben azonnal hazasietne a nagymamámhoz, ha tehetné. De nem tud… Most már nem. Tudom, hogy miért ilyen erőtlen és ködös a tekintete, édesapám elmondta tegnap a telefonban. Ő aztán nem akart maradni a kórházban, ezért hatalmas csatát vívott a nővérekkel. De betegként nem lehetett sok esélye és szüksége is volt a kórházi kezelésre. Így most a nyugtatók azok, amik még jobban korlátozzák őt.

 

Nagy nehezen végül felül az ágyon, pontosan arra felé lógatva le a lábát, ahol én állok. Én is segítek neki minden erőmmel, mert ez a nagy ember most segítségre szorul. Ahogy fogom a kezét és felém fordul megölel. Hogy tudatosan vagy csak véletlenül?

Máig nem tudom, de jól esett. Mindig a legjobb volt a kapcsolatom vele, de sosem ölelt még meg. Ő az a fajta távolságtartó nagyapa volt, akit a réges-régi filmekben láthatsz. Távolságot tart, de a szívében örökre bérelt helyed van. És most megölelt. Életében először, talán a halálos ágyán, de megölelt! Ez a gesztus többet jelentett nekem akkor mindennél! Magát a világot, a boldogságot, mindent jelentett akkor és jelent ma is, hogy már nincs velünk.

 

Fájdalmas szívvel repülök tovább az időben előre, de a helyszín most sem változik. Még mindig ugyanabban a kórházi szobában vagyunk és a sors sokszor úgy hozza, hogy a nagynénémmel futunk össze itt mindig. Ha édesapám vidékről felutazik meglátogatni a nagypapámat, akkor mindig együtt megyünk be vele a kórházba: ő, én és a láthatatlan lelki támaszom. Most is csak hárman vagyunk, de ezúttal a lehető legkevésbé kívánt személy társaságában.

 

Anyáskodó, gondoskodó a nagynéném, de érzelmet, empátiát, valódi törődést sose hallok vagy érzek a szavaiból vagy a tetteiből. Gondoskodik nagyapámról, mert kell, de hogy szívből teszi-e? Biztosan, csak én nem érzem. Nagyapám csak alszik, és nem merem azt hazudni a szívemnek, hogy békésen és nyugodtan teszi ezt, mert sejtem, hogy ez is csak a nyugtatók miatt van. Erőtlen, gyenge, és beesett az arca. A szondát még mindig nem vették ki az orrából, így azóta sem beszélhettünk vele egy szót sem. Ha tud egyáltalán beszélni, mert még csak ebben sem vagyunk biztosak. Nagynéném viszont csak mondja és mondja és mondja a magáét.

- Beteg ő, gyenge, nem fog már felépülni és így csak szenved. Egyre jobban leépül és nem lesz jobb a helyzet, nem fog meggyógyulni – mondja fontoskodva, és én csak bólintok. Jobban megismertem őt az elmúlt pár hétben, amikor is sokszor találkoztunk itt a kórházban.

 

Ő az a fajta ember, akit képtelen vagy meggyőzni arról, ha téved, nem látja be soha, ha valami nem úgy van, ahogy ő gondolja. Így csak bólintottam a szavaira, de a lelkem belül üvölti, hogy: „NEM! Ő jól lesz, meg fog gyógyulni és fel fog épülni!”

Ahogy a napok és a hetek csak pörögnek, úgy érzem, hogy egyedül vagyok a lelki támaszommal. Apám is hajlik a nővére véleményére, és gondolatban ők már temetik nagyapámat. Én viszont még nem! Én egy 20 éves lány reménységeivel és hitével felszerelkezve állok nap mint nap a kórházi ágy mellett és bízok abban, hogy meggyógyul.

Bíznom kell ebben, különben darabokra törnék és nem bírnám elviselni a helyzet fájdalmát. Én meglátom nagyapámnál az apró javulásokat, és amikor végül másik kórházba kerül és végre a szondát is kiveszik az orrából, a többiek is elkezdenek remélni. De csak ideig óráig, addig míg nem jön egy újabb hullámvölgy és mintha újra visszaesne nagyapám. Aztán megint jobban van, felültetjük, etetjük, mindig az, aki bent van nála.

 

Gondoskodunk róla, amikor csak lehet, mert a nővérke is ember és fáradt. Negyven hasonló állapotú beteget kell ellátniuk ketten nap mint nap. Csoda, hogy bírják. Így amikor lehet, akkor mi is bent vagyunk, megetetjük őt, ő pedig néha próbál beszélni, de csak artikulálatlan hangokat tud kiadni. Zavartan összenézünk mind, és nem értjük, hogy mit mond. Ő erre dühös lesz, mert tudatában van annak, hogy mennyire összefogott most ellene a saját teste. Mérgesen próbál mondani valamit és a düh valahogy úgy formálja az ajkain a szavakat, hogy végre értjük! Boldog mosoly cikázik végig az arcokon, és most megpillantom nagynéném arcán is azt, ami engem hónapok óta éltet: a reményt!

 

De amilyen gyorsan jöttek a szebb napok, olyan gyorsan jönnek a fájdalmasok is. Újabb állapotromlás, újabb keserű szavak nagynénémtől a nagypapám ágya felett. Hát senki sem kitartó, csak én?! Csak én látom azt, hogy küzdeni akar ő, és erején felül próbálkozik?! Csak én hiszem azt, hogy meg tudja csinálni és meg akarja csinálni?! Csak én látom, hogy nem ő a gyenge, hanem a test, amibe zárták őt? Ő küzdene, ha hagynánk! Ő küzdene, de támogatásra van szüksége, nem pedig a felette álmában elsuttogott halálos ítéletekre!

Hiszek és bízok, de szinte már teljesen egyedül vagyok a lelki társammal, aki még szintén remél. Remél, vagy csak nem akar megbántani és csak én vagyok az, akinek olyan nehéz a búcsúzás. De hogy is lehetne búcsúzni olyantól, aki ennyi erővel kapaszkodik belénk és az életbe?! Hogy sirathatnám és gyászolhatnám el azt, akit a minap még én segítettem fel az ágyon és én etettem meg?! Ő még él és velünk van! És élni fog, ha rajta múlik. Az egyetlen akadálya a teste, ami nem akar gyógyulni úgy, ahogy kellene. Nem gyógyul úgy, mint a lélek, aki belé van zárva…

 

Végül a 20 éves lány álmai darabokra törnek, és négy hónappal később azután a bizonyos első telefon után jön a következő. Ezúttal nem az édesapától, hanem a nagynénitől: vége, ma örökre elbúcsúzott tőlünk. Csak csendesen bólintok a telefonba és csak annyit tudok kérdezni, hogy édesapám tudja-e már. A válasz halk igen, és én megnyugszok. A nagynéném többi szavát alig fogom fel és talán nem is nagyon akarom. Olyasmiket mond, hogy „jobb így neki” meg „várható volt”, de engem már nem érdekelnek a szavai. Végre leteszem a telefont és kitör belőlem a zokogás. Az elmúlt négy hónap reménysége és hite egy csapásra köddé vált és elemi erővel préselt össze a fájdalom és a gyász. A lelkem apró darabokra tört és szívem minden apró porcikája őszintén gyászolt és próbálta elfogadni az elfogadhatatlant. Ami szinte lehetetlen…

 

A temetés napján is csak csendben, távol a családtól álltam a lelki társammal, mert képtelen voltam a koporsó közelébe menni. Éreztem, hogy még gyenge vagyok és ha oda kell mennem és hallgatnom kell a pap szavait, akkor mint a bomba robban ki belőlem a fájdalom és ország világ előtt darabokra török. Így csak csendben, sírdogálva álltam az ismeretlenek közt, de a szívem ott állt a koporsó mellett, a családom mellett, és talpig éjfeketébe öltözve gyászolt. Máig nem tudom, hogy édesapám haragudott-e rám emiatt, vagy mit gondolt rólam. Soha nem mondtam el neki, hogy csak azért nem álltam oda, mert gyenge voltam és nem bírtam volna tovább magamban tartani, elzárni, eltitkolni azt a fájdalmat, amit nap mint nap csak a lelki támaszom láthatott otthon. Ő láthatta azt a poklot és mérhetetlen kínt, amit minden nap megéltem.

 

A fájdalom elmúlt? Nem… Most is magába ránt és könnyek közt írom e sorokat. Nem múlik el, csak könnyebb lesz és halványulnak a fájó napok érzései. De pillanatok alatt vissza lehet oda röppeni, hogy ha nem is ugyanolyan maró kínnal, de újra átélje az ember azt a fájdalmat, amit a szeretett személy elvesztése okozott.

 

Az őszi táj még a szemem előtt lebeg, fájdalmasan, valósan és olyan hidegen, mintha tényleg belőlem áradna a hűvös fuvallat. De nem, csak a lelkemben van hideg, és ha jobban körülnézek, akkor láthatom, hogy valójában még nincsen az a dermesztő novemberi hideg, amivel minden Halottak napja köszönt minket. Most még süt a nap és meleg sugarai kellemesen bizsergetik a bőrömet, csak éppen engem nem tudnak most átmelegíteni. A gondolataim messze szállnak és most már nem egy 5 évvel ezelőtti temetés jár a fejemben, hanem a fél évvel korábban történt búcsúzás emlékei törnek bennem a felszínre.

 

A helyszín ugyanaz, az idő még hidegebb, mint az 5 évvel korábban volt alkalommal. De az út, amit bejárunk a lelkitársammal, az nem változott. Most már együtt vannak… Most már a nagymamám is a nagypapám mellett van és újra együtt lehetnek. A fejemben hallom most is az élcelődő megjegyzéseiket a másik felé, amik mindig mosolyt csaltak arra a kislányra, aki közben a konyhában játszott és őket figyelte. Szerették ők egymást, ebben biztos vagyok, de sokat piszkálták is a másikat, de sosem gyűlöletből. „ – Az öregek már csak ilyenek – gondoltam magamban és ma is úgy vélem, hogy ők már csak ilyenek.”

Most már valahol máshol vannak, egy talán jobb, vagy lehet, hogy egy semmilyen helyen, ezt én nem tudhatom. Én csak annyit tudok, hogy időközben felnőttem, ők pedig továbbléptek és elhagytak minket, mert nekik eddig forgott a film, amiben már senki másnak nincs helye.

*

Már nincsenek veled, és már soha többé nem néznek rád mosolyogva és nem ölelnek szeretettel magukhoz. Csak az emlékeidben érzed a törődéssel teli, forró ölelést, mert tőlük ilyet már nem kaphatsz. De azért újra és újra elutazol a múltba, hogy a szép emlékek megmelengessék a szívet és csak a jóra emlékezz. A boldog pillanatokra, a közös programokra és játékokra. És jól is van ez így. Aki már eltávozott , akármilyen fájdalmas módon, úton tette is meg, őt el kell engedni, meg kell tanulni nélküle élni tovább, de őt és az emlékét sosem szabad elfelejteni, de nem is tudnánk. Örök bélyeget nyomtak a létükkel a szívünkre, amiben míg élünk, bérelt helyük lesz. Nem kell ehhez a helyhez bérletet váltatni nekik mécsesekkel és virágokkal Mindenszentekkor, mert az mindig ott lesz nekik. Akárhol vagy, akárhol élsz, ők mindig veled vannak a lelkedben és a szívedben. Csak hinned kell és máris nyugodtabb a szíved és békére lelsz.

 

 

*********************************

Nem tudom, hogy mi mást fűzhetnék ezekhez a sorokhoz, mert azt hiszem, hogy nincs is mit. De nem is tudok, szóval csak annyit írok most, hogy köszönöm kedves olvasóm, ha elolvastad ezt a történetet. :)

 

Morwen

Címkék: novella

 

Kommentáld!

Ez egy válasz üzenetére.

mégsem

Hozzászólások

Ez történt a közösségben:

Miclausné Király Erzsébet írta 16 órája a(z) Wass Albert: VERSEK ,GONDOLATOK... fórumtémában:

Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul, s ...

Miclausné Király Erzsébet 16 órája új képet töltött fel:

A_szivek_szaboja_2111041_6878_s

Miclausné Király Erzsébet 16 órája új képet töltött fel:

Tunder_szarny_2111040_1108_s

Miclausné Király Erzsébet 16 órája új képet töltött fel:

A_nap_gondolata_a_nap_verse-003_2111039_3891_s

Miclausné Király Erzsébet 17 órája új képet töltött fel:

Arpad_imaja_2111033_8196_s

Rádiné Zsuzsa 22 órája új képet töltött fel:

Juhaszne_berces_aniko_csendes_varakozo_2111022_6614_s

Miclausné Király Erzsébet 22 órája új képet töltött fel:

Nem_volna_mas_2111015_4055_s

Miclausné Király Erzsébet 22 órája új képet töltött fel:

Aki_nem_hisz_abban_2111013_7389_s

Miclausné Király Erzsébet 22 órája új képet töltött fel:

Csak_2111011_7016_s

Szólj hozzá te is!

Impresszum
Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu