Jó Barát: Cziráky Imre: Két fehér galamb a szélben

Szeretettel köszöntelek a TÁBOROZÓK- ÉLETKÉPEK közösségi oldalán!

http://taborozok.network.hu Csatlakozz te is és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 214 fő
  • Képek - 10775 db
  • Videók - 3082 db
  • Blogbejegyzések - 8007 db
  • Fórumtémák - 20 db
  • Linkek - 49 db

Üdvözlettel,
Miclausné Király Erzsébet
TÁBOROZÓK- ÉLETKÉPEK vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a TÁBOROZÓK- ÉLETKÉPEK közösségi oldalán!

http://taborozok.network.hu Csatlakozz te is és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 214 fő
  • Képek - 10775 db
  • Videók - 3082 db
  • Blogbejegyzések - 8007 db
  • Fórumtémák - 20 db
  • Linkek - 49 db

Üdvözlettel,
Miclausné Király Erzsébet
TÁBOROZÓK- ÉLETKÉPEK vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a TÁBOROZÓK- ÉLETKÉPEK közösségi oldalán!

http://taborozok.network.hu Csatlakozz te is és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 214 fő
  • Képek - 10775 db
  • Videók - 3082 db
  • Blogbejegyzések - 8007 db
  • Fórumtémák - 20 db
  • Linkek - 49 db

Üdvözlettel,
Miclausné Király Erzsébet
TÁBOROZÓK- ÉLETKÉPEK vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a TÁBOROZÓK- ÉLETKÉPEK közösségi oldalán!

http://taborozok.network.hu Csatlakozz te is és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 214 fő
  • Képek - 10775 db
  • Videók - 3082 db
  • Blogbejegyzések - 8007 db
  • Fórumtémák - 20 db
  • Linkek - 49 db

Üdvözlettel,
Miclausné Király Erzsébet
TÁBOROZÓK- ÉLETKÉPEK vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Kis türelmet...

Bejelentkezés

 

Add meg az e-mail címed, amellyel regisztráltál. Erre a címre megírjuk, hogy hogyan tudsz új jelszót megadni. Ha nem tudod, hogy melyik címedről regisztráltál, írj nekünk: ugyfelszolgalat@network.hu

 

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

 

 


network.hu

 

Szaggatott, öreges lélegzetük homályosra párázta az ablakot. Ott gubbasztottak kettesben az üres szoba függönytelen ablakánál, Gyuri bácsi és a felesége: Lina néni. A vigasztalan, hideg őszi eső odakünn lúdbőrösre tarkázta az útszéleken terpeszkedő pocsolyák vizét. Pedig még csak szeptember vége volt!


 

 

 

 

Lina néni fázósan húzta be nyakát a kopott gyapjúkendőbe, Gyuri bácsi pedig egyet-egyet szippantott az üres makrapipából, melynek minden szortyanása a rég látott dohányt siratta. Nem beszélt egyikük sem. Csak Lina néni sóhajtott néha egyet-egyet, remegőn. Aztán, hogy az ura észre ne vegye, a gyapjúkendő alól lopva feldugott mutatóujjával elmázolta a könnyeit a szája szélén meghúzódó ránc árkában.


Ha közeledő léptek zaja hallatszott, mindketten dobogó szívvel hajoltak előre. Az asszony ideges mozdulatokkal majszolta szét a párát az ablaküvegen, aztán újra leejtette a kezét.


– Még most sem jön! – mondta. – Pedig ma ír! Érzem, hogy ma írni fog nekünk, ha…

Pár percnyi csend után hozzátette:

– Ha ugyan van szív benne…!


Gyuri bácsi türelmetlenkedett:

– Hát hány óra van már? Ilyenkor már jönni szokott!

Az asszony visszakapta fejét a szoba felé, abba az irányba, ahol az öreg kakukkos óra szokott állni. De csak az üres fal meredt reá. Meg az üres szoba. Csendesen húzta vissza fejét és elhalkuló hangon felelte:

– Pedig már elmúlt kilenc óra!


Újra elhallgattak, de fonnyadó arcuk gondbarázdás rajzából mindent ki lehetett olvasni!

Ugyan válaszol-e Emma, a menyük? Mert ha erre a legutolsó levelükre sem válaszol, akkor tényleg nincs szív benne! Pedig mindent megírtak. Mindent. Azt is, hogy ha mára nem érkezik tőle levél, nekik be kell menniük a Szegényházba. Még jó, hogy Vas úr, az új vevő kicsinált mindent. Csak jelentkezniük kell.


Megírták azt is, hogy elárvereztek mindent; hogy a boltot rég becsukták, és a ház nem az övék már; hogy nem maradt semmijük, csak a szegénységük s reménytelen öregségük…

Gyuri bácsi két szeme közé kis, görbe ráncocska futott.

Mégis, hamarébb kellett volna valamit tenniök! Kényszeregyezséget kérni, mint Lipziger tette, eldugni az árut és…


De hát a becsület!? Fodor György lehet szegényházi lakó, lehet nincstelen, de becstelen soha! Ez egyébként is kedvenc szavajárása volt. Különösen mióta ráeszmélt életkörülményeinek egyre fullasztóbb változásaira.

Anyóka akaratlanul is szeppentett egyet. Sietve oldalt fordult, vajon észrevette-e az ura. De azon nem látszott semmi.


Fia jutott eszébe, Gyuri, Emma férje. Akit elvett tőlük a menyük. Hej, ha élne még, dehogy hagyná őket. De hát az is meghalt. Alig két éve. Az üzlet is akkor kezdett pangani. Ugyan, siratja-e Emma, úgy mint ők? Ha van szíve, akkor még nem feledhette el Gyurit! És akkor, ha másért nem, de Gyuri emlékéért talán csak segít rajtuk?!

Gyuri bácsi idegesen dobolni kezdett az ablak párkányán.

Hiszen Emmának nem nagy megerőltetés lenne az a pár ezer dinár! Különben is ők csak kölcsön kérnék, mert visszafizetik! A legrövidebb időn belül! Hiszen friss tökével, friss áruval mindent újra lehetne kezdeni, mert a vevők mind visszajönnének…


Kemény léptek közeledtek. Mire a két reszkető, öreg kéz az ablakzárhoz kapott, a levélhordó már el is sietett. De Gyuri bácsi feltépte az ablakot és utána kiáltott

– Hej, Sztevó! Semmi…?

– Ništa, Gyuri bácsi, ništa! – kiabált az vissza, s továbbment. Az öregember nem merte visszaemelni fejét a szobába. Félt felesége tekintetétől s attól a megremegő könnyáradattól ott a szája szélén. De hogy keshedt kabátja szélén csendes rándítást érzett, lassan mégis visszahúzta a fejét és becsukta az ablakot.

– Nem válaszolt… – mondta bizonytalanul.


Mire vissza mert nézni, Lina néni már ott állt a szoba közepén. Kezét előre nyújtotta és keserű nyugalommal megszólalt:

– Hát most már elmehetünk, apókám.

S másnap felkészülődtek a szegényházi útra.

Gondosan bezárták a szoba ajtaját, aztán anélkül, hogy a lombhullató kertre, az elárvult lugasra csak egy pillantást is vetettek volna, kiléptek az utcára. A padlásfeljárat felől egy hang búcsúzott tőlük, Cirmosé, az öreg macskáé. Lina néni már-már visszafordult egy búcsúsimogatásra, de Gyuri bácsi közben bezárta a kaput. A kulcsot átadták Vas úrnak, aki házukat megvette és továbbindultak.


Lencsikéknél bekopogtak az ablakon és halkan elköszöntek.

– Isten velük, Lencsikné.

Az a szemét törölgette s csak ennyit tudott mondani:

– Hát már mennek?

– Megyünk, így van rendelve – mondta apóka. – Isten velük.


Anyóka visszafordult:

– Ha az Emmától mégis jönne valami, hát nézzen be hozzánk, édes Lencsikné! Isten vele!

– Isten megáldja – szepegte Lencsikné. – Jó sorsuk lesz, ne féljenek, meglesznek ott maguk. Oh, oh, szegénykék…

Aztán félórai szótlan, magukba roskadó ballagás után, Gyuri bácsi becsengetett a szegényház kapuján…


Az első napok nagyon-nagyon nehezek voltak. Már maga az is, hogy éjjelre külön kellett válniok! Mert külön hálóterem volt a férfiak és külön a nők számára. Gyermekes félelem vett rajtuk erőt, ha eljött az este. Szokatlan volt az egymás lélegzetvételéhez, köhögéséhez, sóhajtozásához hozzászokott két öregnek a közös hálóban való alvás. A nagy, idegen tömegben oly árvák, olyan ügyefogyottaknak érezték magukat! A szegényházi söpredéknép tömegéletébe sehogy se tudták beleélni magukat. Gyámoltalanul, csak egymást keresve úgy vergődtek ott köztük, mint két, fészkéről elriasztott, fehér galamb a zúgó szélben.


A hálóteremben Gyuri bácsinak a félkegyelmű Vince jutott szomszédjául. Álmában is handabandázott, beszélt. És a szaga! Gyuri bácsi szívesebben fordult a másik oldalára, hol a köhögős Marci bácsi mellének sípolását kellett hallgatnia.


Lina néni sem járt jobban. Vele meg folyton szomszédja, a szívbajos Vica akart beszélgetni, aki sohasem, aludt. Ha Lina néni megmozdult az ágyában, már áthajolt hozzá és kíváncsi suttogással faggatta:


– Hát hogy jutottak ide?

Pedig tilos volt a beszélgetés. Lina néni azért nem is felelt. De azért másnap Vica a szenzációkat oly nagyon nélkülöző szegényházi asszonyoknak azt adta le, hogy:

– Nagyon különös népek! Az asszony ugyan az éccaka ríva panaszkotta, hogy aszongya, jaj Vicám, nem ilyen szalmazsákba vagyok én szokva, hanem aszongya tollderekajjhó! Meg aszongya hat tál ételhő, meg szolgállóhó. Osz most ehen e!


Volt, aki sajnálta őket. Az ilyenek nem szóltak semmit Vica beszédjére. De egész részvétük csupán e hallgatásban merült ki, mert belülről önmagukat vigasztalták a hallottakkal, hogy lám: ezek is idejutottak! Itt pedig nagyon szűken és nagyon egyformán mérik a levest!


A nagy többség azonban a kétes múltú Veres Pannával az élén határozottan ellenük fordult.

– A kínyesek! Tán azt hiszi, most is nacscsága?! Úgy köllött! Biz itt maj nem vagdoshati a szalámlit, mind othun! A rongyosak!


De a férfinépség sem volt különb. Különösen, mikor megtudták, hogy még dugott pénze sincs Gyuri bácsinak. Mert még a hülye Vincének is volt mindig egy-két összekoldulgatott dinárkája.

Lenézték, kimosolyogták őket. Különösen azért, mert a két öreg naphosszat egymás közelében volt.

Mire megszólalt a csengő kora reggeli ébresztő jele, már felöltözve találta őket. Apóka az álmatlan éjszaka gyűrött nyomait mosolygássá erőltette az arcán, úgy sietett a közös ebédlő felé.


– Az éhes! – mondták lenézően hálótársai. – Azelőtt kávé, most meg odáig van azé a kis zupáé!

Lina néni is ott állt már mosolyogva a randevú helyén.

– Jó reggelt, Anyókám! Hogy aludtál?


Lina néni még mosolygósabbra kerekítette az arcát és bizonykodott:

– Jól apókám! Hát te!

– Én is. A vén Marci sem köhögött annyit.

– Én is kezdem megszokni az ágyam. Már nem is olyan karbolszagú, mint az első éjjel. De ne álljunk itt kettesben, mert nézd, már jönnek!


Napközben legjobban a szegényházi udvar végében szerettek sétálgatni. Ott, az orgonabokrok mögött. Apóka csendes, meghitt helyet talált. Padot is hevenyészett kettejük számára összehordott téglákból, meg egy deszkadarabból. Naphosszat el tudtak ott üldögélni.


Beszélgettek. Az első napokban még Emma leveléről. Hátha mégis ír?! Lencsikné megígérte, hogy elhozza. Aztán sok, nagyon sok szó esett az elhagyott házról. A Szegényház minden bokrát, fáját összehasonlították az otthonival, mely hiába, csak szebb volt… Nagyon sokat vitatkoztak azon is, hogy kellett volna csinálni, hogy mindez meg ne történjék…


Amily lassan ballagtak szegényházi életük szomorú, szürke napjai, olyan gyorsasággal száguldott visszaemlékezésük. Mind kevesebb szó esett Emmáról. Lassan kiesett életükből idejutásuk is, és az egyedüli téma már csak a fiuk maradt. A kicsi Gyurika. Meg azok a nagyon régi, szép esztendők. Olyan jó, olyan kifogyhatlan volt ez a beszélgetés. És milyen nagy volt az öröm, ha sikerült valami már-már feledésbe vesző, szép emléket megmenteni kettejük számára!


Igaz, hogy anyóka néha el-elsírta magát. Aznap is, hogy ott ültek a lugasban. De apóka vigasztalón átölelte és megcsókolta mellére hulló fejét.


És akkor… nagy csörrenéssel szétvágódott mögöttük az orgonabokor…! A félkegyelmü Vince rohant ki belőle és torkaszakadtából ordította az udvar túlsó végében kupozó, rongyos, szegényházi had felé:


– Csókolóztak… csókolóztak…!!


A két öreg riadtan ugrott fel és szégyenkezve ballagtak fel az épületbe. Attól a naptól kezdve nem jártak le a lugasba sem többe. Amúgy is ősziesre fordult az idő.

De attól a naptól kezdve nyugodt, meghitt, kettesben való beszélgetéseiknek is vége szakadt, Vince örökké a nyomukban járt, ha kettesben maradtak. Pedig apóka már kihűlt makrapipát is neki adta. A többiek is mosolygó suttogásba kezdtek, ha meglátták őket, és Vince a legkisebb biztatásra is elkapta a szívbajos Vica fejét, csókot imitálva. A csóktól, gyengédségtől már rég elszokott, rongyos had vad röhejjel jutalmazta Vince mutatványait.


Anyóka sokat sírt emiatt, de hiába! Mit lehetett a bolond Vince üldözése ellen tenni? Legfeljebb menekülni előle.

A kis házi kápolna naphosszat nyitva volt. Ott üldögéltek imádkozgatva órákon át a szomorú szemű Jézus-szíve szobor előtt. De beszélgetni ott mégsem lehetett. Így csak sóhajtoztak, imádkozgattak és lopva el-elnézegették egymást…


Egy nehéz, rémületes éjszakán aztán meghalt a szívbajos Vica. Ott a Lina néni ágya mellett.

Még az éjszakai órákban felravatalozták. Akkor tudták meg azt is, hogy a nagy folyosó végén az utolsó ajtó a halottas kamra ajtaja.


Anyóka délelőtt még annyira hatása alatt volt a rémes éjszakának, hogy nem merte a halottat megnézni. Csak estefelé, apókával együtt. Pedig akkor már a hulla ott sem volt. Alig félórája, hogy elvitték.


Döbbenetes óvatossággal álltak meg az üres ravatal előtt.

– Már elvitték.

– El.


De nem mozdultak. A kopott, üres, fekete, halotti ágy lenyűgözte őket. Nem is volt semmi más a szobában, csak a dísztelen, fekete állvány és felette a fehér falon egy kis, fekete kereszt. Meg a nagy csend. Olyan különös, fojtogató, nagy csend, mely csak a sokat szenvedett emberek holtteste felett tud lebegni.


Felülről, a magasan fekvő, tejüveges ablakból az őszi napsugár reszketve hullt alá és arannyal szórta be anyóka őszülő fejét.


Lina néni sírt.

– Mi is ide fogunk jutni… – szepegte.

Gyuri bácsi csendesen becsukta a félig nyitott ajtót és magához ölelte a párját, így sírtak jóleső összeborulással.

Aztán leültek. Az üres, fekete ravatal szélére. Apóka lassan anyóka felé fordult s odanyomta kusza, könnyharmatos bajszát az arcára.


Anyóka szemébe új könnypatak futott, mikor visszaadta a csókot.

Ennyi volt az egész. Azután jó darabig egymás kezét simogatták s mereven maguk elé néztek a padlóra, melyre nagy, aranyos páncélt festett a lehanyatló Nap. Fényes volt, dúsan aranyozott, mint azok a régi, boldog napok.


Az aranypajzs mind kisebbé vált és mind magasabbra kúszott a halottas kamra ajtaján. Révedező tekintettel követték a útját. Az aranypajzs a végén már egészen elhalványodott és megnyúlt. Olyan lett, mint egy koporsó. Aranysárga ragyogása is vörösbe erőtlenedett és a közepére mind erősebb vonalzású, fekete keresztet rajzolt az ablak félfája.


Vacsorára csengettek.

A két öreg riadtan ugrott fel, s szinte szégyenkezve néztek egymás szemébe.

– Gyerünk, apókám! Ugye, milyen jól, milyen nyugodtan tudtunk itt elbeszélgetni? Olyan jól esett!

– Csendes hely ez itt. Máskor is idenézhetünk.

– Ide. De gyerünk, siessünk

.

Még egyszer megcsókolták egymást s azután csendesen beléptek a szegényházi vacsorázó terembe.


 

Címkék:

 

Kommentáld!

Ez egy válasz üzenetére.

mégsem

Hozzászólások

Ez történt a közösségben:

Szólj hozzá te is!

Impresszum
Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu