Este van már. A folyó az újhold sarlóját ringatja, és körülötte halovány csillagokat, mert a sötétség még nem nyelte el teljesen az alkony világosságát.

Nézem a vizet, a vízben az eget, a mélységben a magasságot s a sötétedésben mindjobban csillogó csillagokat. Egy különösen nagy fellobban és eltűnik, furcsán leng ide-oda...

Miféle csillag ez? Keresem párját az égen, de nem ott van, hanem a földön. Tüzelnek a túlsó parton, s ez a földi tűz a víz tükrében odaszállt a csillagok közé.

Nézem azt a tüzet, vágyom közelről látni, és gondolataim elindulnak feléje.

Puha sötétség van már. A távoli békamuzsika ringva száll a vizek felett, s én megyek a távoli tüzecske felé, melyet szótlan pásztorok raktak talán, vagy halászok, akik tudói még az ősi dolgoknak, ámbár nem beszélnek róluk.

Megyek, megyek, lábam csapkodja a harmatos fű, s amíg odaérek, régi, régi tüzek lobbannak fel jobbról-balról az emlékek ködében, szelíden, ijesztőn, ragyogva és félelmetes kormos lánggal, melyben lehet, hogy ember ég.

Egyik így, másik úgy.

*

Erre a lángocskára már nem is emlékeztem. Milyen kicsi, milyen boldog, és fenyőszaga van. Édesség van körülötte, és magasról nézem az egészet, mert valaki a karján tart.

– Látod, hintalovat is kaptál, mert jó voltál.

Akkor egyszerre éreztem, hogy jó voltam, ámbár gondolataim mögött az volt, hogy a betört spájzablakot, - úgy látszik - még nem vették észre.

*

Aztán fellobban egy szép, nagy tűzrakás. Süt a nap, s a lángok alig látszanak.

– Nini, a Sztojka Gyuri!

Csak egy gondolattal feketébb, mint én, aki egy szál nadrágban tartózkodom, melyet ma sortnak neveznek. Kukoricát sütünk nyárson, s a sülő kukorica édes, kormos illatát most is érzem.

– Fordítsd meg a Rucát, Pista!

Gyuri mindenképpen tekintély volt. Tudott vályogot vetni, hegedülni, s atyja ez alkalommal is a börtönben ült, illetve lakatosmesterséget tanult, tekintettel a zárak iránt érzett olthatatlan vonzalmára.

Elmentem tehát megfordítani a Rucát, amely a nevével ellentétben ló volt, és kifelé legelt a nádból. Ha kilegel, meglátja a csősz...

– Na, Ruca, eredj beljebb!

A csont-bőr, alattomos cigányló hátranézett, és kényelmesen felrúgott.

Még ma is fáj a térdem, ha eső jön...

*

Éjszaka kattog a kocsi, az út mentén akácok bóbiskolnak, és hűlt porszag úszik körülöttünk.

– Milyen világos az ég alja...

Az apám megrántja a gyeplőt.

– Tűz van! – Rekedt a hangja. – Alighanem nálunk.

Az ég alja félelmetesen világosodik. A vörösség szétterül, mint a legyező, és a felhők ijedten égni kezdenek.

Kattog a kocsi, megyünk a tűz felé. Szívemben borzongás, s összezsugorodott parányiságomban nagy félelem. Nem tudom levenni szemem a nagy világosságról.

De megindul egy különös érzék bennem, s irányba veszem falunkat s a környékét.

– Nem nálunk van – mondom –, vagy a Hármastetejű akolban, vagy Gyalán...

Az apám hallgat. Arca, bajusza, mint a bronz. Ostort vesz elő, és megpöccinti a rudast.

– Na!

A kocsi meglódul, s az akácok rohanni kezdenek mögénk.

Hajnalodik már, mire az akolhoz érünk, a kazal alja még füstölög. Apám rám néz.

– Igazad volt!

Otthon:

– Aggódtam, de a gyerek azt mondta: vagy Gyalán, vagy a Hármastetejű akol.

Keze a vállamon volt. Ma is érzem, s azóta nekem nincs sötétség s nincs köd, amiben eltévednék.

*

Augusztus, dér, a kaliba előtt lobog a tűz. A lábam behúzom, hogy meg ne égjen, fejemen kucsma, hogy meg ne fagyjon. A füst néha beül a kalibába, ilyenkor könnyezek. Mellettem fekszik Juon, olyan csendesen, hogy lélegzését se hallom, de érzem, mert enyhe bagó- és fokhagymaillat lengedezik felőle. Arca most is bosszús, mint tegnap, amikor elengedtem a medvét.

A medve málnázott, amikor megláttuk, és messziről igen vadat mutatott.

– Vérmedve – mondta Juon.

Aztán kijött a sűrűből Dörmögő Dömötör, régi-régi barátom. Pofája maszatos volt a málnától, és orrát a keze fejével törölte meg.

Hát most lőjem meg Dörmögő Dömötört, a barátomat?

Ezzel a medvevadászatot be is fejeztem véglegesen.

Hideg van, lobog a tűz; hány óra lehet? Lobog a tűz, nézem, a kormos kezem fejével megtörlöm az orrom, mint a barátom tegnap, és nagyon elégedett vagyok. Hogy hány óra van – ezek után – nem fontos.

– Lobog a tűz...

*

...aztán felvág. És korom és perje. Vastag olajfüst és ágyúdörgés és sziréna és pokol. Magam, mintha nem is lennék; szemem a családon. Ajtó nincs, ablak nincs, ennivaló alig.

És lángol a város, és pattog és nyög.

Talán sír is?

*

– Nem! – Szinte kiáltok. – Nem! Ezt többet nem!

Lerázom magamról a lehetőségét is ennek a képnek. Belemarkolok a nedves fűbe, a harmatot elkenem arcomon, hogy ocsúdjak, és el tudjak indulni újra arra, a pásztortűz felé – közel lobog már –, ahol emberek vannak, pásztorok, talán halászok, s a szívükben s a tűzben – a világ minden tüzében – békesség.

(1953)

**

Megjelent az Új Emberben 1953. augusztus 30-án.

Később a Napló közölte (1994. október 1.).

Tartalmazzák a Tarka rét (1973), Vadászatok erdőn, mezőn (1987) és a Búcsúzás (2011) c. kötetek.

Megtalálható még Dalányi József: Kelével, Bogánccsal Tüskevárig (1994) c. kötetében.