Jó Barát: Tamási Áron: KESERŰ KENYÉR

Szeretettel köszöntelek a TÁBOROZÓK- ÉLETKÉPEK közösségi oldalán!

http://taborozok.network.hu Csatlakozz te is és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 214 fő
  • Képek - 11135 db
  • Videók - 3085 db
  • Blogbejegyzések - 8121 db
  • Fórumtémák - 20 db
  • Linkek - 49 db

Üdvözlettel,
Miclausné Király Erzsébet
TÁBOROZÓK- ÉLETKÉPEK vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a TÁBOROZÓK- ÉLETKÉPEK közösségi oldalán!

http://taborozok.network.hu Csatlakozz te is és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 214 fő
  • Képek - 11135 db
  • Videók - 3085 db
  • Blogbejegyzések - 8121 db
  • Fórumtémák - 20 db
  • Linkek - 49 db

Üdvözlettel,
Miclausné Király Erzsébet
TÁBOROZÓK- ÉLETKÉPEK vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a TÁBOROZÓK- ÉLETKÉPEK közösségi oldalán!

http://taborozok.network.hu Csatlakozz te is és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 214 fő
  • Képek - 11135 db
  • Videók - 3085 db
  • Blogbejegyzések - 8121 db
  • Fórumtémák - 20 db
  • Linkek - 49 db

Üdvözlettel,
Miclausné Király Erzsébet
TÁBOROZÓK- ÉLETKÉPEK vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a TÁBOROZÓK- ÉLETKÉPEK közösségi oldalán!

http://taborozok.network.hu Csatlakozz te is és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 214 fő
  • Képek - 11135 db
  • Videók - 3085 db
  • Blogbejegyzések - 8121 db
  • Fórumtémák - 20 db
  • Linkek - 49 db

Üdvözlettel,
Miclausné Király Erzsébet
TÁBOROZÓK- ÉLETKÉPEK vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Kis türelmet...

Bejelentkezés

 

Add meg az e-mail címed, amellyel regisztráltál. Erre a címre megírjuk, hogy hogyan tudsz új jelszót megadni. Ha nem tudod, hogy melyik címedről regisztráltál, írj nekünk: ugyfelszolgalat@network.hu

 

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

network.hu

 

 

 

A mezei bogárkák immár a fűszálak tetejébe másztak, hogy búcsút köszönhessenek a nyugovó napnak. A zajgó élet áldott mosollyal elcsendesedett, de még utoljára a hátát odatartotta az alkonyatnak, hogy azon jöhessen nesztelenül.

 

Mintha tűz lobbanna fel időnként, a hazaszállingózó aratók között fel-felharsant a kiáltás:

 

– Fújjad, testvér, a nótát!

 

A falu úgy feküdt a maga háborítatlan csendjében, mint egy földre boruló hatalmas anyaszív, amelyik estére kelve mindennap megnyílik, hogy magába fogadja az érkező gyermekek örömét.

 

Érkeztek is sűrűn, egymás után. Ki aratóból, ki kaszálóból, ki nagy tervekkel eltelve, ki szerelmes összeborulásra epedőn.

 

Csak éppen egy akadt az érkezők között, aki rongyos katonaruhában öt esztendő óta idegenből először érkezett. Néhány ember látta is már, s azon melegiben igaz örömmel továbbmondta:

 

– Szente Mózsi hazajöve.

 

Szentigaz: Szente Mózsi hazajöve, s meglátván kicsi házának zsindelyes tetejét, úgy járt a szeme, mint akinek öröme tetejébe nem fér már egy gondolat sem.

 

A boldogságtól elzsibbadt tagjait elvonta valahogy az ajtóig, s benyitott, de szólni nem tudott, csak megmutatta magát a feleségének s soha nem látott gügyögő fiának.

 

– Ó, jaj, te vagy, ugyé! Te vagy, ugyé?! – omlott nyakába az asszony, s a gyermekecske nagy-nagy kerekre nyitotta ámuló szemeit.

 

Egyszerre olyan csendesség lett, miben a szívek dobogását s még a könnyek hullását is hallani lehet.

 

Ennél nagyobb megörvendés ez este messze földön nem született.

 

Egy madaracska az ablak talpára rebbent, s áhítatosan köszöntötte Szente Mózsi katonaruhást:

 

– Örömed megmaradjon s szaporodjon!

 

Nem termett kincs, ami fokozhatta volna a beteljesülés szent örömét. Pedig hát, mint egy szemérmetes koldus, úgy állított haza Szente Mózsi. Azért valamit mégis hozott: arcáján öt esztendőnek búbánatos járását, szeI. kötet 58mében a halállal cimborálók gyökérverte fekete tüzét, lelkében az élet szerelmét s a vérontás irtózatát; igaz jó szívét az asszonynak, s maradék katonakenyerét a gyermeknek.

 

– Gyere, édes fiam, apád hívul! – esedezett a legénykének, aztán az ölébe vette, s csillogó szemmel sokáig csak nézte, nézte, mint az áhítatos vénasszony a kicsi Jézust.

 

Később a feleségét dédelgette végig:

 

– Ugyanbiza, hogy élhettek?

 

Az asszony úgy tett, mint a téli fagyra emlékező virág:

 

– Bizony, búlátott kenyéren éldegéltünk, mint a koldus…

 

Szégyelletiben elfordult, s megindultan vallotta:

 

– Pedig, ami kicsi birtokod vót, a nyomorúság miatt aprádonkint azt is eladogattam.

 

Szente Mózsit megcsapta a keserű hír, s olyan lett hirtelen, mintha szörnyű mély árok partján állana, s ingatná a szédülés.

 

– A tanórokbeli nagy föld is eladódott?

 

A felesége megtörten felelt:

 

– Az is el… Jakab komád vette meg, úgyszólva ingyen.

 

Szente Mózsi úgy legyintett, mint aki elvesztette immár a mennybéli jussát is. Ahogy ült a kurta lábú széken, fejét két térde közé béeresztette, de a szívét szerette volna kivenni, hogy agyonszorítsa.

 

– Kétszáz esztendőt volt Szente-birtok ez a föld. Most kiforgatott belőle ez a cudar háború! Bár inkább a fél karomat vágák vala le!

 

Azután pedig hosszú szótlanságba esett.

 

Tizenegyet kiáltott a bakter.

 

– Ejszen nyugodjunk le, Mózsi! – tanácsolta az asszony.

 

Nagyon lassan, mintha az egész vármegye szegényeinek gondjait is emelné a vállán, felemelkedett a férfiú, s a pislákoló lámpavilágnál látni lehetett, hogy erősen elfehéredik. Értelme beléroskadt a nincstelenségbe, s ilyen állapotban kezdte mélyről fakadó sóhajtással a szót:

 

– Én nem nyughatnám, Ágnis. Hanem légy olyan jó s keresd elé a vasárnapi gúnyámot.

 

Az asszony megremegett.

 

– Ó, mit tettél fel magadban, drága uram, édesem? Maradj veszteg, ne távozzál! Ne félemlítsd szomorú szívemet!

 

Szente Mózsi szándékáról nem tett le.

 

– Mondám: add elé a harisnyámot, s a csidmát is. Megyek a határra, s innapot ülök a holdvilágon.

I. kötet 59

 

Az asszony az ura vállára esett, és sírva panaszolta:

 

– A nyomorúság miatt az innepi gúnyád is eladódott…

 

Szente Mózsi megsimogatta a feleségét:

 

– Hadd el, ne sírj, téged nem hibáztatlak. Az is csoda, hogy megértétek ezt az örömnapot.

 

– Megértük, s csak én tudom, s az Isten: hogyan értük meg…

 

– Tudom, kenyeretek sem igen volt.

 

– Most sincs, de pótolja az öröm. Megjöttél, s már semmi bajunk, érzem.

 

Sokáig így maradtak egymás melegében.

 

Aztán a férfi megindult.

 

– Legyetek nyugton, itthon leszek mindjárt.

 

– Elmész, hova mész!? Ó, hogy féltlek, hova mész?! – reszketett az asszony, de már künn botorkált az ura.

 

A falu aludt már, mint egy hatalmas, földre hajlott fekete virág, miben számtalan ember álma nyugszik, de amiben az álmok takarója alatt forr már a fájdalom, és ébred a sírás.

 

Egyik-másik kutya hosszat vonított, mintha tűzben lett volna a farka. A föld magára húzta a fekete takarót, csendes volt nagyon, de belül sírt titokban, és a háborúval vétkező emberek helyett maga tartotta a bűnbánatot.

 

Udvara végiben megtorpant Szente Mózsi, s egy pillanatig tusakodott önmagával, akár egy vértanú, kinek tüzet kell próbálnia a hitéért. De aztán nagy tettéhez erőt vett újból, s már a csűr háta megett setétlett rongyos öltözetben. A mozdulása fekete, mint a sújtott ember bolygó gondolata; arcája halovány és félelmetes nyugalmú, mint az Isten elé készülő vakmerő emberé; a járása pedig szerfelett ünnepélyes: így indult Szente Mózsi, hogy megváltsa az éhezőket, s övéi jelképében a föld szegényeit.

 

Kertek nagy füvében meg-megakadt a lába, mintha valaki a gyökerek alól kinyújtott kézzel rángatná vissza. A fák ijesztően feketék és mozdulatlanok voltak, hasonlítván a föld mélyébe zárt gonosz lelkek kinőtt gondolatához, mit a mennybéli Isten nem ereszt közel magához. A határig futó két új deszkakerítés pedig meglapultan és halovány fehéren nyújtózkodott, hogy össze lehetett véteni a kibékült és földre szállott Úristen megijedt szeme sugarával, mibe csak a holdvilág fogódzik erőtlenül.

 

Kiérkezvén a határra, Szente Mózsi belenézett a csendes végtelenbe, s úgy látszott, hogy szemével fel akarja gyújtani a setétet. A föld ráeresztette óriás, puha lelkét, és a sok száz búzakalangyát, mintha valamennyi a saját szomorú feje volna, megbólintotta köszöntésre. Minden élet, hang és I. kötet 60mozdulás odalett az őszhatárról, csak az önmagába visszahullott nagy csendesség feküdt az éjszaka karjában némán, vigasztalanul, lemondva arról, hogy valaha még fény és öröm is eredhet a magasból.

 

De mintha kigyulladt volna az áldott föld szíve, a borozdák lábánál ébren volt a határpásztor tüze: virrasztván és eltávoztatván minden veszedelmeket, hogy a búzaszemek milliószámra álmodhassák nyugton a soha el nem jövendő igazságot.

 

Már beérte a tanórokbeli nagy földet: rajta negyvenhét búzakalangya, mint a Teremtőnek rakásba gyűjtött sok megemlékezése, egysorjában feküdt, s az új gazda örömét rejtette dúsan.

 

Szente Mózsi megállt, megingott, tekintete elborult.

 

– Elszakasztott egymástól a háború: ó, szörnyű világ!

 

Ezt a földet legényecske korától fogva ő etette meg saját tenyeréből minden áldott ősszel. Ezért mutatta most két ekét fogó karját olyan megindulással, mintha magához akarná ölelni újra termésével, örökké megújuló erejével és emlékeivel együtt.

 

– Megtért a te művelőd, térj meg és szakadj vissza te is! Ó, ments meg engemet!

 

Nyugalmából nem mozdult sem föld, sem termés.

 

Olyan volt most ez a szegény, szomorú ember, mint egy rongyos apostol, aki kezén tartott szívvel hirdeti, hogy az égi jóságnak egyedül csak a föld testvére.

 

– Én vagyok! Én vagyok! – kiáltott megindultan.

 

Ekkor megszédült, megimbolygott, de aztán egyenes utat vett: az első kalangyához ment, és szemét rámeresztette sokáig, és forró teste megvonaglott.

 

– Én vagyok! Én vagyok! – panaszolta, s fejét a búza fejére hajtotta, és sírt; sírt a szeme, s két karja s lába is, sírt tetőtől talpig, mint az újra eljött s csalódott Krisztus, kinek csak a kereszt maradt a vállán…

 

Talán nem is volt élet már a negyvenhét kalangya, hanem negyvenhét óriásnak levágott feje, azoké, akik vértanúságot szenvedtek a békességért.

 

Szente Mózsi felemelte a fejét, megindult, végigjárta a kalangyákat, s mindegyiknél megállott. Így hasonlatos volt a magába tért emberhez, aki nagyböjti időben végigvezekli a keserves stációkat, s magára vállal új fájdalmakat.

 

A Hadak útja sűrűsödni kezdett, s csillagai egymást vigasztalták.

 

A maradék fény a kalangyák tetejére menekült, s a földek barázdái úgy látszottak, mint egy-egy hatalmas ár, miben megfeketedett a vér.

I. kötet 61

 

Mire az utolsó kévékhez ért, már nem olyan ember volt ő, aki meggondolással cselekszik. Hanem olyan, kinél a szeretet árnyékában elsorvad a tilalmas törvény ereje, s akinek szándékát már olyan érzés vezérli, amely fenntartja, élteti és élettel ékesíti a világot.

 

Lassan, mint bátorító csoda, látomás elevenedett meg szemei előtt: minden éhező teremtett lény feléje fordította lesoványodott arcáját, és feléje nyújtotta alamizsnáért aszott kezét. Feléje, ki rongyos ruhájában is hatalmas, mert annyi jósággal áldott, hogy azzal megszabadítja rútságától a bűnt; feléje, aki mégis legjobban hasonlít az Istenhez, mert gondjaiba veszi az éhezők vágyát.

 

Szántó-vető kezével a négy felső kévét megsimogatta és elszánt mozdulással hóna alá vette mind a négyet. Aztán egy eltévedt kicsi öröm végigfutott arcáján, a falu felé fordult, és lépegetni kezdett lassan, úgy, mint a templomból jövő komoly férfiú.

 

Az igét, a jelt és az élet kenyerét vitte, hasonlóan egy szent akaratú emberhez, ki a beléje teremtett bűnt minden nyilvánulásában magával hordozza, s mégis az örök jóttevőhöz illőt akar cselekedni.

 

Mintha új csillagok fényerejét próbálná az Úr, itt-ott megvilágosodott a föld meghajlott háta. És jelezvén éjfélt, nagyot sóhajtott a föld: ezzel a sóhajtással táplálja minden éjjel a meghalt földmívelők visszajáró lelkét.

 

Szente Mózsi, ügyet sem vetve semmi veszélyre, egyre hagyta maga után a kalangyákat. A hetedik föld borozdájánál mégis keményebb tartást adott a fejének, mert mintha botorkáló ember alakját látná, ki egyenesen nekitart.

 

Egyszerre megállt a botorkáló ember, csak a szeme csillogása látszott. De erős, rezes hangon nyomban belekiáltotta a csendbe:

 

– Ki vagy, hé?

 

Aztán újra megindult, s néhány lépéssel már Mózsihoz ért. Látszott rajta, hogy az idő már jócskán eltőtt tőle, de azért a hosszú gyapjúszokmán legényesen volt a vállára vetve. A nézése olyan, hogy likat égetne a papiroson, a jobb füle tövénél pedig egy háromágú vasvilla mutatott a csillagok felé.

 

Szente Mózsi abbahelybe megismerte, s már nyelve hegyin is volt az indulatos szó, hogy „a szentyit a vén fejinek, mit bogarász ilyenkor?” – de mégis békességgel kezdte:

 

– Nézzen meg, s üsmerjen meg, Pali bá!

 

A pásztor meghunyorgatta szemeit.

 

– Biza, nem üsmerlek, ecsém.

I. kötet 62

 

– Eddig Szente Mózsi voltam, az Izsáké. Kitalálhatta volna, ha fungál még az esze, hiszen sok pipaszárat szúrtam én ennek előtte magának.

 

– Netene! – tempózott a vénember, s istenesen szemügyre vette minden oldalról – egész merejében hozod is a Szente Mózsi formáját, s csak csoda, ha ilyen rongyosan is nem az vagy.

 

– Kied is jobban tenné, ha bolygás helyett földhöz ütné magát ilyen vaksetétben.

 

Némi hivatalossággal felelt a pásztor:

 

– Ütném, ecsém, de vénségemre pásztorkodásba fogtam: őrözöm a fődeket s ismét az áldást, ami rajtok vagyon.

 

– Az bajos dolog – ejtette el Mózsi a szót, egy kicsit elsápadott, de a négy kévét még jobban a hóna alá szorította, s hát indulófélben van.

 

A határpásztor elejébe állott:

 

– Még egy mákszemet nyughass, Mózsi, mert úgy jő nekem, hogy a darabossa még hától vagyon.

 

Azzal szúrós nézését a kévékre vetette, s beszédjét csípősre fogta:

 

– Ugyé, no! Ki hitte vóna?! Hótt híredet kőtötték, de kéntelen vagyok hinni, hogy nem a mennyből szállottál alá.

 

– Eresszen! Fiam s feleségem várnak – mondta nyersen Szente Mózsi.

 

Az egyik kévét kötésinél hirtelen megragadta a pásztor:

 

– Hát ki fődjiról valók, hé?!

 

Mózsi megvillantotta a szemét, s egy irtó keserűt káromkodott:

 

– Eresszen, mert ami kenyeret ett, avval marad!

 

– Az Istennek is tartozom véle, hogy egy szem búza is el ne legyen a határról – vallotta bátran és reszketve a vén pásztor, s a Mózsi hóna alól könyörtelenül kiszakasztotta a kévét.

 

– Ugyé?! Most osztán a mennybéli szenteket is rakásba gyűttöm! – szaggatta ijesztő hörgéssel Szente Mózsi a szót, s már mind a négy kéve a földön s a vasvilla a kezében volt, s a másik pillantásban már, valahogy találta, a kévékre hullt a határpásztor, s nyöszörögve kapkodott a fejéhez, miből olyan szép piros vér csorgott a búzafejekre, mintha nem vénember, de húszesztendős legényecske csorogtatná.

 

Mózsi hirtelen tette miatt összeroskadva lábon remegett.

 

A csend mélyebbre dobta a határt.

 

Egy szempillantásig megállott a szél is, aztán sajogni kezdett minden búzaszár, és reszketni a fű gyökere.

 

Hatalmas körvonalakkal, ijesztő gyászosan és félelmetesen, véresen és verejtékezve megjelent az Élet: egyik kezében Szente Mózsit tartotta, ki I. kötet 63bűn árán váltja meg az éhezőt, a másikban a vén pásztort, ki vére árán védi meg a más kenyerét.

 

Ki a hős? És ki a bűnös?!

 

Ki az igaz, és ki a nem jó?

 

Így állott egymás mellett és szenvedett egyformán a szegénységnek és a kétrétű igazságnak két áldozata.

 

Egyik jajgatott, a másik szívét tépte és irtózott önmagától. Aztán magára eszmélt, s a pásztor szíve fölé hajolt.

 

– Jól szuszog, ó, istenem!, legyen hála! – azzal zsebkendőjével megtörülgette a vénember véres fejét, a négy kévét kihúzta alóla, újra a hóna alá csípte azokat, a falu felé fordult, és lehajtott fejjel megindult, s a bűnt s a jóságot egyszerre vitte magával.

 

A szél megnyugvás nélkül lebbedezett, mintha reszketne az éjszaka is. Közben-közben erősebb futamok sírva szaladtak.

 

Ahogy a tarló között, kicsi suhogással és szomorúan tovatűnt a kévét hordozó ember, a csend meghajlott, és ráhajlott a jajgató pásztorra, s mintha titokzatos értelme támadna és nyílana az éjszakának, vallató szavak hullottak véres fejére:

 

– Hát te ki vagy, hé?!

 

– Én vagyok a megvert gondviselő, kinek fájdalom a bére. Én vagyok a mások életére ügyelő, kinek kenyérre eresztették jutalmul a vérét.

 

És jajgatva felállt a pásztor, esetten körülvigyázkodott, a földek végében meglátta az égdegélő tüzet, fogta a villát, s a saját vérére támaszkodva vánszorogni kezdett a tűz felé.

 

A küzdelmet pedig, ami sorvasztóbb a fájdalomnál is, a véres kévékkel együtt Szente Mózsi továbbvitte. Alvó kicsi virágra, tarló közé hullott búzafejre ha lépett, újra életet bántott, s újra számadásra hívta a sors:

 

– Ki vagy, hé?!

 

– Én vagyok a verejtékező ember, aki véremből új kicsi életet teremtettem. Én vagyok a kenyérkereső, aki magzatomért meghasítom a sziklát is, aki vétkezésem árán is szájába adom a kenyeret. Ó, fenséges hideg sors: én vagyok az apa!

 

A kévéken lassanként egészen feketének látszott a vér.

 

Végre a földek lábánál letérve kertek végibe ért Szente Mózsi, és végképpen eltűnt a fák között, mint egy fekete gondolat.

 

Ahogy belépett otthon a csűrbe, megijedt tőle egy gunnyasztó bagoly, s az egyik szarufáról a másikra suhant. Ő pedig megremegett a bagolytól, netalán számon kérné tőle a bűnt. Gyötrődött lelke mélyéig, és erejét kicsiI. kötet 64nek érezte nagyon. Aztán, egészen megtörve, leereszkedett a csűr földjére, az egyik kévét a feje alá igazította, s mire elsőt szólt a legserényebb kakas, szenvedésébe beleszenderedett.

 

Reggel kisírt szemekkel ébresztette a felesége:

 

– Mózsi, Mózsi, ugyanbiza hol voltál az éjszaka? Ó, hogy látlak megint, hiszen egyet sírtam mostanig…

 

Szente Mózsi fehér és gyötrelmes arcáját megmozdította, s szomorú szemét az asszonyra emelte:

 

– Én-e…? Csak a tanórokban…

 

A felesége összeütötte kezeit, s szepegni kezdett:

 

– Égbelakó Isten, csak nem szúra meg valami tolvaj, hiszen véres a kéve!

 

Erre felült a szomorú férfiú, maga elé meredett, s csak a fejét hajtogatta:

 

– Véres-é? Az megeshetik… De estére új kenyeret ehettek.

 

Aztán Szente Mózsi, szegény, rongyos, búbánatos ember, elékereste a csépet, s könnyes szemekkel verni kezdte a négy véres kévét.

Címkék: novella

 

Kommentáld!

Ez egy válasz üzenetére.

mégsem

Hozzászólások

Ez történt a közösségben:

Miclausné Király Erzsébet 48 perce új képet töltött fel:

Eltemetett_almok_2107312_9929_s

Miclausné Király Erzsébet 1 órája új képet töltött fel:

Egy_ido_utan_megtanulod-001_2107311_7807_s

Miclausné Király Erzsébet 1 órája új blogbejegyzést írt: Fekete István :ŐSZI DAL

Miclausné Király Erzsébet 1 órája új képet töltött fel:

Aranyosi_ervin_megeles_2107310_8168_s

Rádiné Zsuzsa 4 órája új képet töltött fel:

Zelk_zoltan_avarszin_2107304_8855_s

Rádiné Zsuzsa írta 4 órája a(z) SZÉP GONDOLATOK, BÖLCSESSÉGEK fórumtémában:

Az én receptem az optimizmustőkém...

Miclausné Király Erzsébet 6 órája új képet töltött fel:

Emlekezzunk-226_2107290_3293_s

Miclausné Király Erzsébet 6 órája új blogbejegyzést írt: Deák Ferenc anekdóták 2.

Miclausné Király Erzsébet 6 órája új blogbejegyzést írt: Deák Ferenc anekdóták

Szólj hozzá te is!

Impresszum
Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu