Jó Barát: Wass Albert: Mese a szörnyűséges nagy fekete semmiről

Szeretettel köszöntelek a TÁBOROZÓK- ÉLETKÉPEK közösségi oldalán!

http://taborozok.network.hu Csatlakozz te is és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 212 fő
  • Képek - 10436 db
  • Videók - 3068 db
  • Blogbejegyzések - 7863 db
  • Fórumtémák - 19 db
  • Linkek - 49 db

Üdvözlettel,
Miclausné Király Erzsébet
TÁBOROZÓK- ÉLETKÉPEK vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a TÁBOROZÓK- ÉLETKÉPEK közösségi oldalán!

http://taborozok.network.hu Csatlakozz te is és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 212 fő
  • Képek - 10436 db
  • Videók - 3068 db
  • Blogbejegyzések - 7863 db
  • Fórumtémák - 19 db
  • Linkek - 49 db

Üdvözlettel,
Miclausné Király Erzsébet
TÁBOROZÓK- ÉLETKÉPEK vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a TÁBOROZÓK- ÉLETKÉPEK közösségi oldalán!

http://taborozok.network.hu Csatlakozz te is és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 212 fő
  • Képek - 10436 db
  • Videók - 3068 db
  • Blogbejegyzések - 7863 db
  • Fórumtémák - 19 db
  • Linkek - 49 db

Üdvözlettel,
Miclausné Király Erzsébet
TÁBOROZÓK- ÉLETKÉPEK vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a TÁBOROZÓK- ÉLETKÉPEK közösségi oldalán!

http://taborozok.network.hu Csatlakozz te is és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 212 fő
  • Képek - 10436 db
  • Videók - 3068 db
  • Blogbejegyzések - 7863 db
  • Fórumtémák - 19 db
  • Linkek - 49 db

Üdvözlettel,
Miclausné Király Erzsébet
TÁBOROZÓK- ÉLETKÉPEK vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Kis türelmet...

Bejelentkezés

 

Add meg az e-mail címed, amellyel regisztráltál. Erre a címre megírjuk, hogy hogyan tudsz új jelszót megadni. Ha nem tudod, hogy melyik címedről regisztráltál, írj nekünk: ugyfelszolgalat@network.hu

 

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.



network.hu

Amikor ez történt, este volt. Igazi, szép, barna-puha nyár végi este, amilyent csak az erdőkben találsz. Kékes párák födték a messzi gerinceket, és itt-ott már sárgultak a nyírfák. Ősz közeledett, és az éjszakák megnyúltak ettől rendre, akárcsak az éhes borz farka.


Ezen az estén is, mint minden este, a szarvasok ott váltottak át a meredek sziklakatlan fölött, útban a fenyves sűrűjéből a fenti tisztások felé, ahol még zsenge volt a fű. Elöl haladt a vezértehén, és mögötte, borjaikat nógatva, a többiek. Leghátul a nagy, agancsos bika. A borjak, mint gyermekek teszik, itt-ott megálltak bámészkodni, és a tehenek ilyenkor böktek egyet rajtuk, és terelgették őket előre a megszokott csapáson.


Ezen a bizonyos estén azonban egy kíváncsi kis szarvasborjú valahogy ügyesen és észrevétlenül letért egy szűk kis mellékösvényre, mely egyenesen alávezetett a sziklakatlan sötét mélye felé, amerre szarvasok nem jártak soha.
Pillanatok alatt elszakadt a többitől, és ment lefele nagy bátran, a kaland izgalmától dobogó szívvel, a titokzatos, sötét sziklakatlan felé.


A lenyugvó nap szelídbarna fénye hamar elmaradt mögötte. Nyirkos, mohos sziklák vették körül, melynek repedéseibe görcsös kis fák kapaszkodtak, félig alácsüngve a mélységbe, és odalent sötét volt már minden, és félelmetesen titokzatos. Egyszerre csak különös, susogó hang ütötte meg a kis szarvasborjú fülét. Megállt, hallgatózott. Lehetett volna talán távoli forrás szava is, de mégse volt az. Titokzatos hang volt, szinte félelmetes.

 

A kis szarvasborjú remegő lábakkal állt ott a keskeny sziklacsapáson. Szeretett volna visszafordulni anyjához, biztonságba, de a kíváncsiság nem engedte. Lassan, óvatosan megkerülte az útjában álló nagy fekete sziklát, és ahogy kilépett a mélység peremére, a titokzatos susogás valóságos sustorgó zúgássá növekedett hirtelen, és úgy tűnt, mintha minden oldalról egyszerre jött volna. A kis szarvasborjú lába legyökerezett a rémülettől. S ahogy előrehajolva alánézett a lapos sziklaperemről az alatta lévő mélységbe, szeme megakadt egy nagy fekete rettenetes valamin, mely ott lapult ugrásra készen
a sziklafal aljában, és mozgott is, gonosz, alattomos csúszó-mászó módjára, mintha vastag fekete kígyó-forma karjaival ki akart volna nyúlni érte a sziklaperemre.
Felnyögött rémületében a kis szarvasborjú, aztán megfordult, és futott visszafele a keskeny, sötét sziklacsapáson, amilyen gyorsan a lábai vitték, sírva, kiabálva torkaszakadtából, mintha a rettenetes nagy fekete szörnyeteg ott nyúlkált volna feléje szörnyűséges fekete mancsaival minden sötét sziklakő mögül.


Rémült segélykiáltásait meghallották odafönt, és a vezértehén megállt, mintha lecövekelték volna. A kisborjú anyja megismerte fiacskája hangját és válaszolt reá, majd magasra emelt fejjel, első lábaival nagyokat dobbantva megindult vissza, a panaszos hang felé, harcra készen. A bika is megfordult, és agancsát megrázva haragosan belebődült az estébe. Máskor is megesett, hogy hiúz vagy farkas rátámadt hátramaradó szarvasborjakra, de a nagy, hatalmas bika hangjára ijedten iramodtak tova. Mordult hát újra egyet, fenyegetően, de akkor már feltűnt a csapáson a kis szarvasborjú. Lihegve jött, hosszas ugrásokkal, rémülten.


– A szörnyeteg! A szörnyeteg! Majdnem megevett a szörnyeteg!
– Micsoda szörnyeteg? – mordult fel a bika.
A kis borjú akkor már ott volt az anyja mellett s úgy simult hozzá, egész testében remegve.
– Egy rettenetes nagy fekete szörnyeteg! – lihegte. – Ott lent a sziklák alatt!
– Mondtam, hogy ne kószálj el, nem megmondtam? – szidta engedetlen borját az anyja, és elöl parancsolóan dobbantott lábával a vezértehén.
– Gyerünk, gyerünk! Ne álljunk egy helyben! Rajtunk a sötétség! Odafönt a tisztáson biztosabb!
A menet újra megindult. De most már minden kisborjú anyja oldalához lapulva haladt a csapáson, és a félelem árnyéka ott lesett rájuk minden fa és minden szikla mögött.


A szarvasbika azonban nem követte őket, hanem mély, haragos morgással a torkában, agancsával fenyegetően verdesve a cserjét, megindult visszafele, amerről a borjú jött, hogy tisztességre tanítsa azt a valamit, bármi is legyen az, ami a kisborjút így megkergette. Bánt ő már el farkassal is, hiúzzal is, vadászkutyákkal is nem egyszer. Most se tűrhette el szó nélkül, hogy bármi is a borjait ijesztgesse.
Ment tehát ő is lefele az ösvényen, a kisborjú nyomán. Sötétedett gyorsan. Szél jött szembe vele a katlan mélyéről, nyirkos, hűvös szél. Aztán egyszerre csak ő is meghallotta azt a különös susogást.
– Mi ez? – ütődött meg. De aztán agancsát megrázva megkerülte ő is a nagy, mohos sziklát, és kilépett a mélység fölötti peremre. S abban a pillanatban a susogó hang megnövekedett félelmetesre, betöltötte körülötte az egész katlant, mintha minden irányból egyszerre jött volna. Aztán ő is meglátta odalent a szörnyeteget.
Nagy volt, fekete és félelmetes. A sötétben nem lehetett látni, hogy hol volt az eleje, hol volt a vége, melyik volt a feje, melyik volt a farka, de mozgott, csúszott, kúszott és nyúlkált feléje innen is, onnan is, mintha száznál is több mancsa lett volna, és közben egyre szortyogott, sustorgott fenyegetően.


– Hörrr… – mordult föl a szarvasbika, aki még életében ilyen félelmetes, szörnyűséges valamit nem látott, és azzal bölcsen megfordult, és fölemelt fejjel, gyorsan visszakapaszkodott a sötét katlanból a főcsapásra, és csak onnan lesett vissza, hogy jön-e mögötte az a szörnyűséges valami. Néhány pillanatig úgy tűnt, mintha valami nyúlós feketeség közeledett volna lapulva a fák alatt, de csak az éjszaka volt, más semmi. Azt a különös, félelmetes szortyogást se hallotta többet.
– Hörrr… – mordult fel újra a nagy bika, aztán gyors mozgással indult a csorda nyomán fölfele, biztonságból vissza-visszalesve olykor a sötét ösvényre.
Aznap éjszaka, odafent a források mögötti nagy lapos tisztáson a szarvasbika összetalálkozott a vadkannal, meg a medvével.
– Valami van ott abban a katlanban – mondta nekik, gondtelten –, valami, ami még eddig nem volt errefele soha. Valami nagy fekete szörnyeteg. Magam is láttam. Egyik borjamat majdnem felfalta.


– Az én falkám egyik malaca is látta – bólintott a vadkan –, reggel odamegyek és megnézem magam is. Veszedelmes szörnyetegeket nem tűrhetünk a közelben.
– Veletek megyek én is – morogta a medve –, az én bocsaim is elkalandoznak néha szedrészés közben. Ellenséget nem tűrhetünk meg a közelben.
– De mi lehet? – tűnődött a szarvasbika, fejét rázva. – Nagyobb, mint húsz hiúzmacska együtt, nagyobb, mint húsz kanfarkas, de nem hasonlít egyikre sem. Nem hasonlít semmire, amit eddig láttam. Nagy fekete teste van, s a karjai olyanok, mint valami hosszú, vastag fekete kígyók, és sok van belőlük! A hangja pedig…


– Sárkányszörnyeteg, az hát – szólalt meg felettük egy vén fán a fülesbagoly.
– Sárkányszörnyeteg? – horkant föl a vadkan. – Mi az?
– Félelmetes, rettenetes, nagy fekete sárkányszörnyeteg – ismételte bölcsen a fülesbagoly a fán –, régi-régi időkben sok volt belőlük. Felfaltak mindent. De miután mindent megettek, és nem volt mit egyenek többé, kipusztultak rendre.
– Medvét is ettek? – bámult föl rá megdöbbenve a medve
– Medvét is, mindent – felelte a fülesbagoly.
– Vadkant is? – kérdezte a vadkan.
– Azt is.
A szarvasbika már meg se kérdezte, hogy ettek-e szarvasbikát a múlt idők eme szörnyűséges sárkányai.
– Talán ha elmegyünk oda hárman, együtt – javasolta aggodalmasan –, talán megijed és másfele költözik? Mit gondolsz, bagoly?
– Hu-hu-hu-hu-hu! – nevetett ezen a maga módján a fülesbagoly, majd szárnyait kitárva nesztelenül tovaszállt a titokzatos éjszakába.
Azok ott hárman a fa alatt összenéztek.


– Tud valamit – morogta a medve –, de nem akarja megmondani…
Alig kezdett pirkadni az ég alja, amikor a medve, a vadkan és a szarvasbika megindult elszántan a sötét sziklakatlan felé. Minden félelmetessége, rettenetessége és titokzatossága ellenére is úgy érezték, hogy szembe kell nézzenek azzal a szörnyűséges valamivel, aminek félelmetes, rettenetes nagy fekete sárkányszörnyeteg volt a neve, még ha az életükbe is kerül.
A hajnalcsillag még mindig ott sápadozott az égen, amikor a katlan fölé értek.
Kísérteties párák lebegtek a fenyvesek fölött, s a szálerdő fekete árnyai lapulva osontak előttük egyre beljebb az erdőbe. A katlant köd borította, vastag, nyúlós köd, és mélységes, titokzatos csönd.
Óvatosan ereszkedtek alá a keskeny, sötét ösvényen. Elöl a szarvasbika, mivel csak ő tudta az utat, mögötte a medve, és hátul a vadkan. Kavics gurult a lábuk alatt. Megtorpanva figyeltek. Ág reccsent valahol.
Megálltak újra. Mi volt ez?


Aztán egyszerre csak meghallották azt a titokzatos sustorgást. A szarvasbika megállt az élen.
– Halljátok?
A másik kettő összenézett.
Távoli patakzúgás is lehet – vélte óvatosan a medve.
– Lehet… – bólintott a vadkan.
– Igen? – kérdezte kissé ingerülten a szarvasbika. – Hát akkor gyertek, halljátok meg közelebbről is!
Azzal vezette őket tovább, szembe a különös hanggal, lefele a keskeny ösvényen a köd lepte sötét sziklakatlanba. Megkerülték az utolsó, nagy, kiálló mohos sziklatömböt, és kiléptek a mélység peremére. És akkor egyszerre megnövekedett a titokzatos hang, sustorgássá, szinte zúgássá növekedett, és körülvette őket minden oldalról, félelmetesen.
– Röff! – horkant föl elszántan a vadkan. – Bárki is vagy, felhasítom agyarammal a hasadat, ha a közelembe mersz jönni!


– Umpf! – mordult nagyot a medve. – Bármi is vagy, úgy megcsaplak a mancsommal, hogy minden csontod porrá válik!
– Bőőőő! Bő! Bő! – bődült alá a bika is a sötét, ködös katlanba –, fölnyársallak az agancsommal!
De odalentről nem felelt egyéb, csak a sustorgó, titokzatos zúgás.
– Ott van ni – suttogta a bika –, látjátok azt a nagy feketeséget? Mozog…
Lenéztek, és bizony ott volt! Tisztán ki lehetett venni a félhomályban a szörnyűséges, félelmetes fekete valamit.
– Lesben áll…! – suttogta a medve.


– Ugrásra készül talán – vélte a szarvasbika, és biztonság okáért maga elé hajtotta nagy éles-hegyű agancsát, hogy abba ugorjon, ha ugrani akar.
– Csak be ne kerítsen – aggodalmaskodott a vadkan, s ahogy ide-oda forgatta a fejét, mintha a sötét, ködös sziklafalak üregeiben mindenütt ott lapult volna valami feketeség –, talán nem is egy van, hanem több, azért jön a hang mindenfelől…
Álltak ott a sziklaperemen elszántan, és vártak. Telt az idő, semmi se történt.
Csak a titokzatos sustorgás vette körül őket minden oldalról, és alant, a szürkület ködében, ugrásra készen lapult a félelmetes ellenség, a nagy, fekete, rettenetes sárkányszörnyeteg.
Aztán egyszerre csak megvilágosodott fölöttük a gerinc. A felkelő nap aranysugarai elsöpörték odafent a szürkületet, és a fák teteje kigyúlt, fényesre. Hűvös szél indult valahonnan, és széttépte a ködöket. Pillanatok alatt megvilágosodott alattuk is a sziklakatlan. A szemközti gerinc szikláiról visszapattant néhány napsugár, aláhullt a mélybe és megcsillant egy kis vízesés fehér habos, sustorgó vizén. A nagy, félelmetes feketeségnek pedig nyoma se volt sehol. Mintha felszívódott volna a semmibe. Csak nyirkos sziklák voltak odalent, borzalmas szederbokrok, néhány kis sovány nyírfa, tiszta vizű forrás, és a forrás alatt a kicsi vízesés.


– Elbújt előlünk, megijedt – mondta a vadkan –, barlangba bújt.
De hiába néztek erre meg arra, nem volt barlang sehol.
– Elkergettük – jelentette ki büszkén a szarvasbika.
– Minden csontját széttörtem volna – bizonykodott a medve.
Azzal visszamentek, mindegyikük a maga családjához, és büszkén meghirdették győzelmüket a Nagy Szörnyűséges Fekete Valami fölött, ami bizonyára nem volt egyéb, mint az a félelmetes sárkányszörnyeteg, amiről a fülesbagoly szólott volt.

Mi azonban tudjuk, ugye, hogy a valóságban semmi se volt ott, csupán a félelem maga? A félelem, mely szívet szorít, megbéklyózza a gondolatot, és az elképzelés lázában szörnyetegekké növeszti az árnyékokat.
Ha tehát az erdőn jársz, vagy az emberek között bárhol, és egyszerre csak úgy érzed, hogy valami sötét, félelmetes árnyék nehezedik reád, jusson eszedbe ez a mese. Mert bizony igaz mese ám ez!


Elképzelésünk, a félelem hatása alatt, megtölti olykor körülöttünk a világot szörnyűséges nagy fekete valamikkel. Mihelyt azonban a valóság fényes napsugara megvilágítja félelmünk sziklakatlanait, kiderül, hogy ami ott volt és ijesztgetett minket, az bizony nem egyéb, mint egy szörnyűséges nagy fekete semmi, mely semmivé válik abban a pillanatban, amikor a Jóisten sugara reáveti fényét.

Címkék:

 

Kommentáld!

Ez egy válasz üzenetére.

mégsem

Hozzászólások

Hit, vágy és akarat legyen varázspálcád,
lásd a mindenséget felkínáló tálcát.
Válaszd azt, mi jobbá, szebbé teszi léted,
s tudd, hogy félelmeid örömre cserélted.

Felejtsd hát a múltat, élj csak a jelenben,
s ne félj a jövőtől, bízz a szellemedben,
mert amiről álmodsz, az válhat valóra,
hadd legyen a jövőd csupa boldog óra! - ezt kiánom Mindannyiunknak!
Szeretettel Erzsike

Válasz

Ez történt a közösségben:

Rádiné Zsuzsa 19 órája új képet töltött fel:

Ne_sirj_2098941_3610_s

Miclausné Király Erzsébet 21 órája új képet töltött fel:

Emlekezzunk-222_2098935_6602_s

Miclausné Király Erzsébet 21 órája új blogbejegyzést írt: Karinthy Frigyes: Bezzegék

Miclausné Király Erzsébet 21 órája új blogbejegyzést írt: Karinthy Frigyes:Hivatal

Rádiné Zsuzsa 21 órája új blogbejegyzést írt: Fekete - fehér történet...

Miclausné Király Erzsébet írta 21 órája a(z) IDÉZETEK 2019 -ben fórumtémában:

Ha az ember reggel megsebzi a kisujját, napközben...

Miclausné Király Erzsébet írta 21 órája a(z) VERS fórumtémában:

Karinthy Frigyes:ELŐSZÓ Nem mondhatom el senkinek, ...

Szólj hozzá te is!

Impresszum
Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu