Céduláim, lapkivágásaim között őrizgetem ezt a megsárgult „igaz mesét” a Népszava egykori, 1961. december 24-i, vasárnapi számából. Nemrégiben került a kezembe, és fel is olvastam a gyermekeimnek (is). A szerzője apám legidősebb testvére, aki 1948-ban, „a jeges Tiszát átúszva” szökött át Magyarországra.

A helyszín: Kézdiszentkereszt. A négy fiú közül, akiket itt név szerint a hat gyermekből megemlít a szerző, a legkisebbik az én édesapám. A történet körülbelül a 40-es évek elejére tehető, amikor apám olyan négy-ötéves lehetett. A „szereplők” – nagya- pám, nagyanyám, négy nagybátyám – egyike sem él ma már. (Fekete Vince)

Hideg karácsonyeste volt, a kemény fagy sanyargatása alatt pattogott a háztetők zsindelye, akárcsak a jóféle száraz bükkfa a doromboló vaskályhában, amelyet körülülve szárítgattuk elázott kis cipőcskéinket, miközben édesanyánk karácsonyi meséjét hallgattuk a jótevő Jézuskáról, aki éjfél után hozza el ajándékait a derék gyermekeknek.

Édesapánk késő este jött haza az erdőből. Hátán seprűnek való nyírfaágak között kis fenyőfácskát hozott. A Jézuska küldte a karácsonyfát, s majd hozza a rávalót is – mondotta a hidegtől kipirult arccal, s azzal édesanyánk ágyba parancsolt mind a hatunkat, mondván, hogy csak az részesül ajándékban, aki hamar és mélyen elalszik. Leggyorsabban kisebbik öcsém tett eleget az anyai kívánságnak, de mi sem bírtuk sokáig, belealudtunk a várakozásba.

Reggel korán kicsalt az ágyból a kíván­csiság. Egyszerre estünk az öreg ládán pompázó fenyőnek. Díszét néhány szem cukor és papírba csomagolt dió, mogyoró adta. Talpazatán pedig az ismerős ruhadarabok között egy új kabát volt.

Bélának – olvastam boldogan, s mindjárt fel is próbáltam. Amikor jobban megnéztem, felismertem rajta édesapám egyik régi ruhájának színét. Örömem még nagyobb lett, akár­csak többi testvéremé, akik hasonló örökségben részesültek a karácsonyi Jézus rendeletéből. Feri öcsém az én régi ruhámat kapta meg, egy kicsit megrichtolva. Az övének pedig Gyula örvendezett. Vince, mivel nem nőtt bele egyikünk régi ruhájába se, a sajátján fedezett fel új vonásokat: az este még rongyos kiskabátkája ujjának könyökén vadonatúj foltok takarták el a roj­tos részeket.

– Tudjátok – szólt édesapánk –, idén még szegény volt a Jézuska. Látjátok, sem nekem, sem édesanyátoknak nem hozott semmit.

Így meséltem el egyik este a szomszéd gyerekeknek régi karácsonyi emlékeimet, s ők boldogok voltak, hogy végre igazi mesét hallottak. Tágra nyílt szemükön látszott, hogy nem sokat hisznek belőle.

És ki tudja... Hiszen olyan régen volt. Talán igaz sem volt...

Fekete Béla
Háromszék